Vilmundur Jónsson (1889-1972) orvos. Izlandon 28 évig, mint főorvos tevékenykedett, politikusként három időszakon át volt izlandi parlamenti képviselő. Sok szakmai és egyéb művet írt. Eszperantista volt. Ez, az eszperantóra fordított elbeszélése, életének emlékkönyvéből való. Izlandiból eszperantóra fordította: Hafsteinn Bjargmundsson.

Eszperantóul megjelent (aperis): „La tradukisto” 39. számában.

 

1895-ben 6 éves voltam, vagy ilyen tájt lehettem, amikor kezdtem megőrizni gyermekkorom folyamatos visszaemlékezéseit. Szüleim átköltöztek a Guðnahús-nak nevezett házba - Guðni háza - a Vestdalseyri közepén - Vestdalur földnyelve - a Seyðisfjörður fjordnál található. Életem különös eseményeire 2 éves korom kezdetéről tisztán emlékszem, ám Guðnahús-ból az első visszaemlékezés kissé ködös. Nagyon zavarosan és nem magamtól emlékszem a velem egykorú játszótársaimra, egy kivételével.

Azokban az években, a szüleim házában, gyakori vendég volt egy Sigurður Vigfússon nevű férfi, aki a Skaftafellssýsla kerületből származott, mint a szüleim, akik valószínűleg először a keleti fjordon ismerkedtek meg vele. Majdnem annyi idős volt, mint édesanyám, aki tőlem 26 évvel volt idősebb. Sigurður gyakran dolgozott tengerészként, s mint munkás, a Bergþórshús nevű szomszéd házban lakott - Bergþór háza - valamelyest oldalt és fentebb állt Guðni házától rögtön a sziklaterasz mellett, a földnyelv felett. Nős volt, gyermekei voltak, a legidősebb velem egykorú, és ők állandóan csak szaporodtak.

A Sigurður-ról maradt emlékkép nem elég világos előttem. Közepes termetnél alacsonyabb, inkább kövérebb, mint erősebb volt, sötét hajú kissé ferdeszájú, barna bajszú, barna szép szemű, bátortalan arckifejezésű. Nyugodt, hallgatag férfi volt, állandóan bagót forgatott a szájában és köpködött. Pálinkát ivott, de nem mértéktelenül, ivás után csendes lett. Felesége, Ingibjörg Björnsdóttir volt, aki a Vestmannaeyjar szigetekről származott. Úgy tűnt, az asszony egy fejjel magasabb volt a férjénél, de nem biztos, hogy tényleg így volt ez. Nagyon hangos beszédű volt, de időről-időre szomorú és panaszkodó lett, szüntelenül szidta a saját és mások gyermekeit. A család lakása két szobás, bútoraik nyomorúságosak voltak, habár más házakban sem volt akkor sokkal jobb a helyzet. A házban két család lakott az alkalmi munkásokon kívül. A Bergþór-ház ugyanolyan nagy volt, mint Guðni háza, egyet kivéve, a Guðni házon nagy manzárd volt, ellenben a Bergþór házáról ez hiányzott.

     Már korán éreztem, figyelik az emberek, hogy valami gyanús van ebben a házban. Megtörtént, hogy a kis falu szülésznője, a család rokona, egyik szülésnél segédkezett, amint szokás, és készítette elő a bölcsőt. Összehajtogatva találta a bölcső alján a saját lovagló szoknyáját. „Mi ez?” – kérdezte. Ám rövidlátó volt és ezért figyelmesen nézegette a ruhát. „Ez nem az én szoknyám?”. A vajúdó nő szemrebbenés nélkül válaszolt: „A gyerekek találták a lejtőn, a folyó mellett.” Nem találta kielégítőnek a magyarázatot, mert szélcsendes időben a szárító köteléről tűnt el a szoknya, és egyébként sem volt másik damasztszoknya a faluban, mint csak a híres lovagló szoknyája.

     Egyik tavasszal Vestdalseyri néhány férfija kísérlet képen egy társaságot hívott létre, hogy megpróbáljanak egy-kétszer cápára vadászni. Ebben a társaságban ott volt az apám és Bjarni nagybácsim is - az aranyműves -, ők irányították a Bjarni-ban lévő közös házat. A vállalkozás harmadik férfija fivérük, Magnús en Foss (a farm neve) volt, és a negyedik Sigurður Vigfússon. Úgy vélem, hogy még egy-két férfi vehetett részt ebben a munkában, de ezt csak gyanítom. A cápafogás simán ment, az egyedüli cél, a cápahús étkezési előkészítése volt. Egy nagy rácsos kunyhót építettek az úgynevezett Efri-Hjalli - Felső sziklaterasznál - a fjord irányába, a földnyelv felett, és azt teletöltötték cápahússal. A vállalkozás főnöke Bjarni, a nagybácsim volt, ő gondoskodott a kunyhó kulcsairól. Amikor a cápahús erjedni kezdett, nyilvánvalóvá vált, hogy a közös részből szétosztatlan cápahús tűnt el, ám a kunyhó oldala nem volt betörve. Ezért Sigurður Vigfússon-t tartották vétkesnek, és biztosak voltak abban, hogy ő ment be a kunyhóba. Bjarni beszélt erről vele, aki azt mondta, nem tetszik neki, hogy sok másnak is van kulcsa a kunyhóhoz, és ő az, akinek gondoskodni kell a cápahúsról. Sigurður köpött egyet, előhúzta a dohánygöngyöleget a zsebéből, Bjarni-nak nyújtotta, és azt mondta: „Sok kulcs! Akarsz bagót?” A vizsgálatnak semmilyen eredménye nem volt.

    Miután átköltöztünk a Guðni házba, Sigurður, amikor csak tudott, ottmaradt. Megtudtam, odahaza rosszul érzi magát, mert otthon kevésbé tud szórakozni. Abban biztos vagyok, hogy semmilyen könyve nem volt. A házunkban senkinek sem volt rokonszenves. Megpróbált nem belekeveredni családi ügyeinkbe, kerülte, hogy egy szót is szóljon, még akkor sem, ha valaki megszólította, takarékoskodott a beszéddel. A nagybácsi könyves szekrénye iránt érdeklődött, de a szekrény tartalma nem hasonlítható össze, az akkori kor családi könyvtáraival, mert tartalmazta a régi izlandi sagák egészét, az északi országok régi sagáit, és a norvég királyok sagáit. Sigurður mohón falta a szekrény minden könyvét és néhányat több alkalommal is elolvasott. Szüntelenül ősi sagákat olvasott és mindig úgy elmerült az olvasásban, hogy nem tudta, mi történik körülötte. Jól emlékszem, anyám, aki nagyon hangosan beszélt, megemelte a hangját, ha Sigurður-ral akart társalogni, ám ennek semmilyen eredménye nem volt.

Sigurður-nak nem volt dolga a családommal, de nekem igen, érthetetlenül vonzódtam közönye és csendes természete felé. Amikor megjött, abbahagytam a játékot, és közelebb húzódtam hozzá. Órákon keresztül képes voltam nézni, és minden mozdulatát figyelni.

Először azon csodálkoztam, ahogyan köpött. Sigurður egyedül azzal zavarta anyámat, hogy nem messze tőle, anyám letette a köpőcsészét, és kávét adott neki. Ilyesmi történt máskor is, mert abban az időben minden férfi köpködött és nem zavartatta magát hová köp. A köpőcsésze még frissen él az emlékezetemben: lapos kerek öntvényű, három rövidlábú tányér. Fehér papírt tettek a tányérba, és a lapok kiálltak a szélén, a papírt sárga homokhabkővel rögzítették, amit a tengerpartról, a folyó túloldaláról hoztam. Vigyáztak a köpőcsészére és így úgy nézett ki, mint egy óriáskamilla. Sigurður nem hajolt a tányér fölé, amikor beleköpött, amint mások tettek. Még a fejét sem mozdította, csak a könyvet csúsztatta le az álláig, a szemével követte és folytatta az olvasást, aztán hosszú ívben köpött egyet, ami mindig a habkőtömeg közepében landolt. Nem volt szüksége arra, hogy a tányérra nézzen. Néha azt kívántam, hogy valaki eltegye onnét, de soha senki nem tette meg. Nekem megérte a fáradságot, hogy ezt a köpködést nézzem. Csak a köpések közötti hosszú időközök untattak. Sigurður-t figyeltem, amint a dohányt rágja, és ki tudtam számolni mire várható a következő spriccelés. Néha jól eltaláltam, néha korábban jött vagy hosszan várnom kellett. Leginkább akkor bosszankodtam, amikor nyelni láttam, mert az megkétszerezte az időközt.

Másodszor Sigurður olvasása ejtett bámulatba. Én magam folyékonyan, de csendesen olvastam, így az olvasás nem volt titok a számomra. Sigurður csendes olvasásmódja különleges és idegen volt a számomra; amikor olvasott, állandóan mozgatta az ajkait. Hosszan néztem tüneményes arcjátékát, különösen, amikor észrevettem, hogy önmagában kimond minden szót, amit elolvas. Ezt tisztán hallottam, ha jól figyeltem, nem különböztette meg a szavakat. Felfedeztem, hogy ajkait figyelve és egyidejűleg hallgatva, elég jól tudom követni az olvasást, a szavakat, bár a tartalom felülmúlta felfogásomat. Ilyetén ismerkedtem meg először az ókori irodalommal, ami biztosan hiányos volt, ha összehasonlítjuk az iskolában tanulttal.

Így történt, hogy később nem tudtam elviselni Sigurður Vigfússon csendes, közömbös társaságát. Felmásztam a térdére, és ő mindig kedvesen fogadott, egyensúlyban tartott a térdén és folytatta az olvasást. Közben elkezdtem nyugtalankodni és megvalósult a szándékom: félretette a könyvet, és játékosan minden fenntartás nélkül birkózott velem. Megengedte, hogy minden erőmet használjam, élénken ellenállt, anyám szerint néha durván, a sorozatos birkózás kielégített, és emlékezetem szerint soha nem vált a játék annyira komollyá, hogy megharagudtam volna. Számomra a végső küzdelem csúcspontja a Sigurður-ral töltött idő volt, és nem valamelyik játszótársam, aki számomra kedves és bizalmas volt.

Ilyen volt a kezdeti ismeretség köztem, és Sigurður Vigfússon között, viszonyunk természetesen változott, amint növekedtem, de birkózni sokáig tudtam vele. Anyámnak úgy tűnt, hogy gyakran túlzásba vittük a lármázást, és anyám csodálkozott, hogy Sigurður felnőttként ennyire eltűrt engem. Annál is inkább csodálkozott, mert a korombeliekkel képtelen voltam birkózni, és Sigurður közömbösnek mutatkozott más gyerekek iránt, beleértve a sajátjait is.

Annak ellenére, hogy gyermekkorom emléke Sigurður Vigfússon-ról ennyire gazdag, nem emlékszem társalgásainkra. Gondolom nem lehetett sokféle, mert nem volt beszédes. Soha nem mondott elbeszéléseket, bár biztosan sokat tudott a bőséges olvasása miatt. Úgy gondolom, nem adott magának időt, hogy elbeszéléseket mondjon, nem ért rá erre. Hosszú ismeretségünk alatt nem emlékszem egyetlen hozzászólására vagy válaszára sem.

Sok részlet kötődött Sigurður és az én ismeretségemhez, a már említetteken kívül. Élveztem boldog gyermekkoromat. Nővérem másfél évvel idősebb volt, mint én és testvérien gondozott, sok játszótársam volt ebben a koromban. Gyermekkoromban a magány valamilyen furcsa és fájdalmas érzése miatt szenvedtem, ami egy fivér iránti fájdalmas és sóvár vágyban fejeződött ki. Testvéremnek sokkal fiatalabbnak kellett lennie, mint nekem, de más viszonylatban nem volt pontos elképzelésem róla. Ez a vágy nem azért született, mert irigyeltem valakit a gyermekkoromból, akinek sokkal több fivére volt, soha nem vettem észre, hogy ez a tény valamilyen hasznot hozott volna nekik. Hosszú ideig senkit sem láttam, aki megfelelt az elképzelésemnek, mint fivér. Sigurður Vigfússon harmadik gyermeke fiú volt, és öt évvel fiatalabb, mint én. Szép, értelmes és szórakoztató fiú volt. Ahogy nőttem, arról ábrándoztam, hogy ő a fivérem. Ennek ellenére nem próbáltam összebarátkozni vele, mert tudtam, hogy elképzelésem nevetséges, és ábrándozásaimat, mint egy titkot, rejtegettem. Ettől függetlenül Sigurður Vigfússon még közelebbinek és megszokottabbnak tűnt. Ő volt az apja a kicsi Bjössi-nek a Bergþór házban, és ők ketten eggyé olvadtak.

    Végre elkezdődik az elbeszélés.

    1899 tavaszán töltöttem be életem első évtizedét. Egyik kora reggel szóbeszéd futott át a kis falun. A Grána kereskedelmi társulás raktárosa ezen a reggelen, amikor dolgozni ment, jeleket vett észre a betörésnél. Egy halmot látott a rakparton, melyben nem előre elkészített sózott tőkehal volt, úgy tűnt, valaki elvitte a halak egy részét. Gyorsan megoldódott a titok, hogy ki volt a tettes. Valaki, a Vestdalur, kereskedelmi igazgatójának birtokán azon az éjszakán véletlenül sétált és egy férfit látott, aki a földnyelven ment felfelé, nagy zsákot vitt és eltűnt a Bergþór ház mögött. Egy kis idő múlva, valószínűleg ugyanazt a férfit látta, hasonló zsákot cipelt a Vestdalur folyó hídján, Gerði-ben Einar Helgason kunyhójának homokos bejárata előtt. A távolból úgy tűnt, hogy a férfi Sigurður Vigfússon-ra hasonlít, ami valószínűsíthető. Az emberek, amikor reggel a tejet a kereskedelmi igazgató házához vitték, kicserélték új információikat.

Einar rögtön szólt Sigurður Vigfússon-nak, hogy jöjjön és kérte, menjen Alda-hoz, hogy jó ürügyül szolgáljon, mert mindenki úgy tett, mintha minden teljesen rendben lenne. Sigurður valószínűleg félt, sőt gyanította, hogy a megbízás nem lesz egészen veszélytelen. Egy kisüveg pálinkát vásárolt az útra, 33 örébe került. Amikor elég távol volt, elküldtek két férfit, egyiket Sigurður kunyhójához a Bergþór ház mögé, a másikat Gerði kunyhójához. Megtalálták mind a két zsákot, láttam, amint a bolt felé tartottak. Így az összes eltűnt hal meglett. Véleményük szerint, Sigurður az egyik zsákkal ki akarta fizetni tartozását Einar-nak, aki ügyes bankár volt és gyakran kis pénzösszegeket adott kölcsön.

Gondolható, mily’ fájdalmas csapás volt ez az újság a számomra. Újra és újra megkérdeztem anyámat, hogy feljelentették-e Sigurður-t a hatóságoknál és tömlöcbe küldik-e őt. Anyám sehogy nem tudott megvigasztalni. Ám akkor számomra nem ez volt az egyetlen csapás.

Szezonja volt a keleti fjordokban a halászatnak, és az ország déli részéből csak úgy özönlöttek az emberek erre a nyári elfoglaltságra. A Hólar nevű gőzhajó már az éjjel sok délivel érkezett. Az egyik déli véletlenül anyám konyhaasztalánál itta a kávéját. Komoly arckifejezésű férfi volt, aki hosszú szünetekkel nagyon óvatosan beszélt. Figyelmetlenül hallgattam, és anyámat kérdezgettem, miről beszélt az idegen.

Úgy tűnt semmit sem tud, de hosszú csend után ezt mondta:

„A fő újság az volt, ami erre felé az úton történt.”

Hosszú csend és feszült figyelem, várakozás követte.

„Amikor a sekély tengerben eveztünk a Háubakkar magas partjainak oldala mellett, valaki egy palackot látott, benne fehér dugóval, ami kiállt a tengerből. Úgy tűnt, hogy egy fekete alakot látunk a palack nyaka alatt. És így is volt.”

Csend.

„Feketébe öltözött férfi fara volt, egy üres kis pálinkás üveggel a zsebében, aminek a szája parafával erősen volt bedugaszolva. Üresen lebegő palack volt, egyébként elevezhettünk volna mellette, ha a palack maga nem hívta volna fel a figyelmünket.”

Csend.

„Felhúztuk a férfit a csónakba.”

„Felismerted?” - kérdezte anyám.

A csend még mélyebb lett.

„Első látásra úgy tűnt igen, de miután kiterítettük az evezőpadon, nagy mennyiségű vizet köpött ki, és kissé később életjelet is adott.”

Csend.

„Eléggé élénk lett, amikor elértük a rakpartot, de segítség nélkül nem tudott volna lábra állni.”

„Hazavittétek?” - kérdezte anyám.

Csend.

„Véleményem szerint az nem lett volna tanácsos az akkori családi körülményei miatt” – mondta a déli.

A szokásos családi körülmény, hogy Sigurður felesége terhes volt, aki ebben az időben közel állt a szüléshez. Kitudódott, hogy Sigurður-t az iskolához viszik, ahol az osztályteremben ágyat készítettek neki, és szükség szerint ápolják. Később a szerencsétlenségről gyengéden tájékozatták a feleségét, aki valószínűleg gyerekek nélkül meglátogatja.

Nem éreztem jól magam azon a napon. Nem tudtam játszani, és a házon kívül lenni. Tehetetlenül a házban maradtam, közel anyámhoz, tekintetbe vették, hogy bármilyen kis ok miatt szipogok, most sem nem sírtam, sem nem siránkoztam. Valami történt, ami azt lehetetlenné tette. Semmit sem kérdeztem. Anyám látta, hogyan éreztem magam. Valamiképpen tájékozódott Sigurður egészségi állapotáról az iskolában. Délután fogta a kezemet és elvezetett az iskola ajtajához. Ott azt mondta, hogy menjek be Sigurður-hoz, engedelmeskedtem.

Sigurður ideiglenes ágyon, az osztályterem egyik sarkában feküdt. Az ággyal szemben egy alacsony pad állt, a fiatalabb tanulók padja. Sigurður örömteli arccal nézett reám, amikor bementem hozzá. Az ágyhoz léptem, leültetett. Sem én, sem ő nem mondott egy szót sem. Sigurður megfogta a kezemet, simogatta egy kis ideig, és utána mozdulatlanul tartotta. Rövid idő múlva sírni kezdett, én is együtt sírtam vele. Hirtelen elcsodálkoztam, mert halkan sírtam, mint egy felnőtt. Ilyet ezelőtt nem csináltam, és eddig el se képzeltem, hogy ekképp tudnék sírni. Így sírtunk együtt egy kis ideig. Abban a pillanatban egészen össze voltam zavarodva. Tényleg Sigurður lopta el a halakat? Talán mindketten loptunk, Sigurður az egyik zsákot és én a másikat, de sehogy sem tudtam volna felemelni egy ilyen nehéz zsákot. Mindketten pálinkát ittunk, hogy bátrak legyünk, és öngyilkosságot kövessünk el. Megpróbáltuk magunkat vízbe fojtani, de balszerencsénkre kudarcot vallottunk buta ügyetlenségünk miatt, és most szégyen és büntetés fenyeget minket. Akkor nem értettem, de később igen, hogy nem ugyanazon ok miatt sírtunk. Ő felnőtt, és azért sírt, hogy elmentem hozzá, és fogta a kezemet. Nem emlékszem, hogyan váltunk el ez alkalomból. Talán valaki bejött, és én ki tudtam csúszni a figyelem felkeltése nélkül.

Sigurður és én nem kaptunk büntetést. Einar a kereskedő ellenszenves férfi volt és annyira népszerűtlen, hogy a munkások legnagyobb része nem merte megszólítani, de jószívű volt. Soha nem szándékozott feljelenteni Sigurður-t a hatóságoknál, és őt börtönbe küldeni. Az volt az elképzelése, megbízatással küldi Alda-ba míg visszahozzák a zsákokat, tekintetbe véve, ezzel megvédik a feleségét és a gyermekeit, hogy észre se vegyék mi történt. Nem jutott eszükbe nagyobb büntetés, mint az, amit Sigurður maga elszenvedett.

Ami engem és Sigurður-t illet, elég az hozzá, az esemény után többet sohasem birkóztunk. Hirtelen kinőttem belőle. Többé sohasem sírtam, habár előtte elég sírós alak voltam, ma már ritkábban sírok. Ha sírtam csendesen tettem, mint a felnőttek.

Sigurður két vagy három évvel ezután, a családjával Vestdalseyri-ből Fjarðaralda-ba költözött és a találkozásunk ritkábbá vált. Valamivel később Vestmannaeyjar-ba költözött, ahol ottmaradt.

    Nem siettem az ismeretség felújításával, legfőbbképp azokkal a felnőttekkel nem, akikkel gyermekkoromban volt kapcsolatom. Jobbnak láttam ezt elkerülni. Mindig szeretettel néztem gyermekkorom helyeit, és mintha előre attól féltem volna, hogy újra meglátom a megtörtént kevés eseményt, mert amikor megláttam, különös félelemtől vezettetve elmenekültem, hogy ne találkozzam régi ismerősökkel. Gyanítom, néhányan semmibe vesznek, de igazából ennek csak az oka zavart. Amitől féltem, az a tény volt, hogy az ismerősök furcsán idegenek, sokkal inkább idegenek, mint azok, akikkel soha nem találkoztam. Természetesen úgy viszonyultam hozzájuk, ahogyan közeli ismerősökhöz szokás, és ők ugyanúgy hozzám, elvégre azok a személyek egészen mások, mint akiket ismertem, és magam is egészen más lettem, mint akinek ismertek. Gyakran elképzeltem, milyen érdekes lenne gyermekkorom helyein barangolni, ha senki nem lenne ott, különösen azok a régi ismerősök, akik feszélyeznék találkozásomat a sziklákkal, teraszokkal, kis vízmosásokkal, rétekkel. Kevés hiányzik ahhoz, hogy ez a vágyam beteljesüljön. Személyek, akiket gyermekkoromban felnőttként ismertem, nincsenek többé, és a korombéliek is állandóan fogynak. Gyermekkorom helye, Vestdalseyri és közvetlen környéke, most szinte lakatlan sivatag. Lesz-e lehetőségem és időm bolyongani ott az elhagyatott mezőkön és fűvel takart romokon?

Hivatalos látogatásomkor Vestmannaeyjar-ban, kevéssé a hivatalba helyezésem után, mint állami főorvos, sikerült legyőzni félelmemet a régi barátok miatt és megtalálni Sigurður Vigfússon-t. Meglátogattam őt és családját, rögtön észrevettem fejlődését. Komfortos otthon, és kétségtelen, hogy elégedett. Felesége kissé túl beszédes, nem beszél hangosan, és egyáltalán nem szomorú az arckifejezése. Kételkedem, magasabb volt-e, mint a férje? A házban egyebek közt egy könyvektől teli könyvszekrény volt, valaki említette, hogy Sigurður Vestmannaeyjar-ban a könyvtár legjobb ügyfele. Soha előtte nem voltam nagyobb örömmel látott Sigurður-nál, mint akkor, az elmúlt évek és szürke hajam ellenére, ábrándjaimban elképzeltem magam előtt ugyanazt a Sigurður-t, aki gyermekkorom könyvébe annyi felejthetetlen fejezetet írt és én változatlan maradtam. Amikor kezet fogtunk, úgy tűnt mintha sírna. Szerencsére nem így történt, mert nem vagyok biztos abban, el tudtam volna-e kerülni ezt a sírást - még a csendes sírást is. - Ez alkalommal sírhattunk volna ugyanazon okért: csak, mert találkoztunk és megfogtuk egymás kezét negyven év tengernyi idő után.

 

1956. május 13.

 

Magyarázatok:

Guðnahús, Guðni háza (személynév). Izlandon sok ház volt és még van is személyek neve után elnevezve

Vestdalseyri, Vestdalur földnyelve (nyugati völgy), helyiség Seyðisfjörður mellett, ahol a kis falu terül el

Seyðisfjörður, fjord Kelet Izlandon (fjörður, fjord)

Skaftafellssýsla, kerület Délkelet Izlandon (sýsla, kerület)

Bergþórshús, Bergþór háza (személynév)

Vestmannaeyjar, szigetcsoport Dél Izland partja előtt (lakott sziget)

Alda vagy Fjarðaralda, hosszú magaslat a fjord végénél, ahol a kereskedelmi házak álltak