Bérmunkás voltam a Tunga birtokon, ahol, mint egynyári dolgozót alkalmaztak, de úgy éreztem magam, mintha meghívott vendég lennék. A földbirtokos gazdának a fia, az állami középiskolai osztálytársam és bizalmas barátom volt. Ő helyezett el az apjánál, mint helyettesítő munkást, mert utazni szándékozott a nyaralás alatt. Elfogadtam. Segítettem a szénagyűjtéskor, kíváncsiságom nagyobb volt, mint a tapasztalatom. Meg voltam győződve arról, hogy az elképzelések szerint végzem majd a munkát, és tudomásul vettem, hogy a gazda határozzon a munkabéremről.
    Szép nyár volt, sok napsütéssel. 18 éves voltam és a napsütés hatására élvezettel, erőteljesen dolgoztam. Tele tüdővel belélegeztem a szelíd szellőt, ami olyan volt, mintha édes bort innék, ettől még buzgóbban lóbáltam a kaszát, mint amennyire az feltétlenül szükséges lett volna.
   A kerület és az emberek ismeretlenek voltak a számomra. A völgy széles és szép volt, mindkét oldalán magas és meredekek hegyek, de a völgy végének a belseje után szelíd lejtők következtek egészen a fennsíkig. Az ország belseje vég nélkül ilyen képet mutatott. Az egyik irányból mély lassú folyású folyó érkezett, és a Naptól meleg enyhe szellőt átélve, megrészegültem az örömtől. Gondolataim az áradó szellővel kellemes messzeségbe repültek a kietlen pusztában. Itt, a füves, folyó melletti lejtők szikláin, koboldokkal és furcsa helyekkel találkoztam, amelyeket eddig még egyetlen ember sem látott. A fantáziának ezt az országát befátyolozta a friss élvezet rendkívüli érzése, annak ellenére, hogy még gyermek voltam, alig tudtam valamit a világról, amiről így vagy úgy gondolkodtam itt a völgy feletti horizonton. Ez a furcsa extázis, a gyermekkoromból feltörve, most mélységes örömmel töltött el.
 
    Öten voltunk a gazdán kívül, akik a szénagyűjtésen dolgoztunk. Két nyári munkás, a birtok két dolgozója egy férfi és egy nő, és én.
   A fiatalember nagyon takarékos ember hírében állt, neki volt a legtöbbje a völgyben lévő birtokon. A környék összes gazdája meg akarta szerezni, hogy az ő szolgálatába álljon, mert nagyon dolgos ember hírében állott, és nagyon gondosan végezte feladatait.
   Munkamódszere nyugodt és határozott, de erős és lassú mozgású, kövér és vastag. Úgy nézett ki a ruháiban, mintha a bőre alig tartaná össze az embert. Borotvált arcú, sűrű fekete hajú, fekete szemű, erős állkapcsú és vastag arcú ember volt. Néha-néha sejtelmesen, kissé gúnyosan mosolygott, de sohasem nevetett, alig lehetett beszédre ösztönözni. A szavak, amiket alkalmanként mondott, bölcs volt, intelligens ember lévén. Soha senkit nem zavart, és kevesen tudták felingerelni bármilyen pökhendi módon is tették ezt.
   Tómas-nak hívták, de általában Tumi-nak nevezték. Nekem valahogy soha nem tetszett ez a jellegtelen név, ezért én Tumbi-nak, és néha Pumbi-nak (súlyos alak) neveztem. Így hívtam, ezért sem sértődött meg.
    A birtokon élő nővel, már két éve jegyesek voltak. A nőt Sigurlin-nak hívták, egy másik kerületből jött, megfontolt, dolgos és ügyes kezű asszony volt. Víg kedélyű és hirtelen haragú szőke hajjal, csinos ábrázattal és igazi kék szemekkel. Hajfonatai a derekáig értek, a ruhája nem volt divatos, a lába sem volt szép, úgy mozgatta magát, mintha mindig fáradt és nyomás alatt lenne, és jegyességében is ugyanezt a látszatot keltette. Lína-nak – ahogy mi neveztük – kevés tapasztalata volt az ifjúság és szerelem fényéről és sötétségéről, valószínűleg kevesebb, mint kívánatos lett volna. Tómas súlyos, érzékeny szerelemmel rendelkezett, aki kedveskedést és udvarlást soha nem mutatott a lány irányába mások jelenlétében.
    A csoport legnagyobb kegyében az egyik munkáslány részesült, 17 vagy 18 éves lehetett, aki csinos, pajkos és jószívű kislány volt. Kristbjörg nevű városból származott és úgy hívták, hogy Lóa (eső…) a sok csintalankodás miatt. Mindig Bjögga-nak neveztem, ami a keresztnevéből eredt és ugyanúgy hallgatott erre a névre, mint a másikra.
   Lóa-ra huncut nevetés volt a jellemző, bármilyen dolgot illetően. Nagyon érzékeny volt a csiklandozásra, olyannyira, hogy akkorát ugrott, mint egy vadló, ha valaki csak megmozdult a közelében.
    Amint ez várható volt, Lóa és én voltunk a legvidámabbak a csoportban, és nekem adatott meg az a lehetőség, hogy kihasználhassam a lány rendkívüli csiklandósságát, hogy ezen szórakozhassunk. Mindezt dicséretes türelemmel tűrte, és soha nem tudott magán uralkodni, én sem tudtam kihagyni ezt a szokásomat, nem haragudott meg érte, kedvelt engem.
   Mindig kedvesen és udvariasan közeledtem feléje, hogy meg ne sértsem. Kissé erőltetetten, a menyasszonyomnak nevezte magát és a házasságunkról mintegy fantáziálva beszélt, olyan magától értetődően tette, mintha ez tény lett volna. Csiklandozgattam a lányt, csókokat loptam tőle, simogattam, emiatt ütött és harapott. Mást nem tett, és sohasem haragudott meg. Szegényke egyszer azt mondta, furcsa, miért csak mindig őt kínzom, sohasem teszem ezt más nőkkel. Igen ám, de a többi munkásnő középkorú volt és a megérzésem azt súgta, ne zavarjam a másik munkásnőt Lína-t.
    Egész nap a mocsaras kaszálón dolgoztunk, amikor a mezőn befejeződött a szénagyűjtés, a szabad ég alatt ettünk és este gyalog mentünk haza.
   Lóa-nál a mocsaras kaszálón voltam inkább kezdeményező, mint otthon. Amikor leültünk az étkezéshez és kávét ittunk, gyakran rá kellett beszélni, hogy üljön mellém. Ünnepélyesen megígértem, békén hagyom, így nem mindig én voltam, aki kezdeményezett. Gyakran a dolog úgy végződött, hogy Lóa felugrott, de visszaült mellém újra és újra. Ezért kevés kávét ivott, sőt egy szó is elég volt ahhoz, hogy megnevettessem, mert egész álló nap képes volt mindenen nevetni.
   Játékunkban nem volt semmilyen léhaság, vagy pajkosság. Ám amikor a többiek szóltak emiatt, azt nyilatkozta nagy hirtelen, hogy mit gondolnak róla, nem foglalkozik ő egy újsütetű tanulóval, aki a jövőben hivatalnok lesz. Egyszer még azt is hozzátette, hogy az eljövendő feleségem nem lesz irigylésre méltó, mert sohasem fogom békén hagyni a csinos nőket.
    Egyik nap, ebéd után, körben ültünk a kaszálón, közel a folyóparthoz. A folyónak ezen a szakaszán volt egy mély gödör.
    Már végeztünk az étkezéssel és elpihenve üldögéltünk. A gazda is velünk volt így nem kellett túlságosan sietnünk a munkával. A szénagyűjtés jól ment és az időjárás is kedvező volt.
   Valami nem volt rendben Lóa és köztem, aki hirtelen felállt és odébb ment. Ekkor lerepült az egyik cipője és eltalálta az ülő Lína lábát. Gyorsan felálltam, hogy elkapjam a cipőt. Új, szegélyezett cipő volt, fókabőrből, benne cipőtalppal, hímzett rózsákkal. Ez jó az alkalom volt herceget és hercegnőt játszani.
   Lína úgy nézett minket, ahogyan azt gyakran tette. Most hirtelen beleavatkozott a játékba, elkapta, hogy megmentse a cipőt, én viszont ki akartam kapni a kezéből. A lány valószínűleg azt gondolta, hogy meg akarom csiklandozni, ettől megrázkódott a karjaimban.
   Nem kell csiklandoznod engem, kedvesem – mondta.
   A hangszín kellemetlenül csillapította le a pajkosságomat és ez olyan volt, mint a szégyen fátyla, ami a másik emberre borul. Arra kényszerültem, hogy elmenjek dolgozni, a többiek zavarodottan ültek. Valami megfoghatatlanság lebegett ebben a csendben, és a lehetőségekhez mérten igyekeztem a kiegyensúlyozottságomat megtartani.
   Az egész olyan volt, mintha ki tudtam volna mutatni Tumbi észbeli állapotát. Mögéje léptem, ahol ült. Lábaimat rátettem a vállára, hogy így emeljen föl.
Ezt előtte már többször megtettem – ám ő, most nem mozdult.
   Nagy különbség, hogy az ember milyen munkában fárad el – mondta lassan. Erre semmit nem szóltam, mert nem akartam felbosszantani és a gúnyolódása sem érintett. Azt tudtam, hogy mindent nagyobb fáradtsággal tesz, mint én.
   A jó idő ránk vár, mondta a gazda, és felállt. A nők is felálltak.
    Ott ültem a folyóparton és vizsgálgattam a cipőimet. Tumbi ekkor felállt. Lassan felém lépett, szétvetett lábakkal nehéz kezét rátette a vállamra és rátérdelt a hátamra. Ez nem nagyon zavart, előre hajoltam, hogy kiszabadítsam magamat. Ő követett, lassan és teljes súlyával rám nehezedett.
   Ne okozz neki fájdalmat! Jaj! Hallottam a legidősebb munkásnő hangját. Ó, nem komoly ez az egész! – mondta Tumbi, de én úgy éreztem, mintha a kése követte volna szavait.
   Nem kaptam levegőt, így semmit sem tudtam tenni, hogy megmentsem magamat. Fel akartam kiáltani, de félig ájult voltam, a következő pillanatban láttam előre a halálomat, mert Tumbi biztosan ott fog feküdni rajtam, amíg el nem fárad. Zihált a fáradtság miatt. Az egész olyan volt, mintha egy őrült bika széttépne egy haldokló embert.
   Erőm majdnem elhagyott, ekkor Tumbi kicsit megmozdult, hogy jobb helyzetbe kerüljön. Elveszítette az egyensúlyát. Sikerült kiszabadulnom és a következő pillanatban már én voltam rajta. Sokkal erősebb volt, mint én, de mindig lassabban mozgott, és most abban a helyzetben találta magát, mint én előtte.
   Kissé mérges lettem attól az érzéstől, hogy meg akarom ölni, ezért rögtön otthagytam. Azt gondoltam azonnal megtámad és kész voltam arra, hogy megütöm, mert tudtam, hogy védtelen az ütések ellen.
   Tumbi mindent sietség nélkül tett. Lassan felállt és lehajolt, hogy felvegye a földön fekvő kalapját. Láttam, be akarja fejezni a dolgot, ezért gondolkodás nélkül erősen belerúgtam, amikor félig felállt és ettől beleesett a folyó mély árkába.
   A nők felkiáltottak. Tumbi elkapta a partot és kimászott. Kiköpte a vizet, és a fogai csattogtak. A mellénye és a vastag nadrágszára elnehezült a víztől, és megnehezítette a felállását.
   Valamilyen furcsa szánalom fogott el, és egy undor a gonosz szándék miatt. Fejest ugrottam a folyóba, hogy ezzel kijavítsam az egészet. Tapasztaltabb voltam nála a hideg vizes fürdésben.
   A kalap elmerült a víz közepén. Elkaptam, és kidobtam a partra. Nehezen úsztam, de fenntartottam magam a friss, tiszta vízen.
   A gazda és a nők teljesen tanácstalanul álltak a folyóparton. Az egész olyan volt, mintha megszabadultak volna valamilyen tehertől, és mint valami jelenséget néztek, hogyan úszok. Közben Tumbi már elkezdte a kaszálást, mintha semmi sem történt volna. Minden kaszavágáskor víz spriccelt a ruhájából.
    Az esemény után az együttlét kapcsolata – köztem és Tumbi között – kissé megváltozott. Korábban is ritkán szólt hozzám, de ezután soha többé. Ha nem tudta elkerülni, hogy megértessen velem valamit a munkáról, kikerülte a velem való egyenes beszédet, és az egész olyan volt, mintha a levegőbe vagy a szénakazalnak beszélne, ami összeköt bennünket.
   Ugyanakkor a kalapja egész nyáron át ott feküdt a folyóparton. Tumbi a kalap után egyáltalán nem érdeklődött, nélküle volt egész idő alatt, bármilyen időjárás is volt, mindenki közömbösnek mutatkozott ebben a tekintetben.
 
    A földbirtokos házának első részében egy kis szobában aludtam, ahol az ablakkal szemben volt a ház előtt húzódó járda. Szokásom volt vasárnaponként későn kelni, és ekkor a kávét az ágyamba hozták. Lína szokta hozni a kávét, megállt az ágyam mellett, amíg ittam. Az egész olyan volt, mint amikor tehenet itatnak, legalább is így éreztem. Szemtelen pofát vágtam és így válaszoltam az alkalomadtán érkező kérdésekre. A lány mindent megtett, hogy meghosszabbítsa a szobában való maradását, de attól tartott, mintha ezzel zavarna. Ha kintről hívta valaki, kiszaladt anélkül, hogy elvitte volna a tálcát.
   Egy ízben a háziasszony maga hozta nekem a kávét. Ez Tumbi kalapnélküliségének első vasárnapján történt.
   Egyik későnyári vasárnap, amikor Lína bejött a szobámba, hogy rendet rakjon, egy keveset beszélgettünk. A nyitott ablak mellett ültem. Éppen esett, és kinn minden nedves volt. Azt gondoltam, kimegyek, de fogtam egy könyvet és föléje hajoltam az ablaknál.
   Lína odajött hozzám és megérintette a könyvet. Ehhez a vállam fölé kellett hajolnia.
   Mily’ érdekeset olvasol? – kérdezte. Ez úgy tűnt, mintha ő is olvasni akarna és rátette a fejét a vállamra.
   Á, semmi érdekeset – mondtam, mintegy balgán. A könyv, az ablak, és a kinti nedves kövek, hirtelen különösképpen undorítóan hatottak.
   Tumbi pedig éppen ekkor haladt el a járdán, kezeit hátratéve. Egy pillanatra felnézett az ablakba, és az arca elsápadt, elfehéredett. Az útját folytatta tovább ugyanolyan tempóban az ablak előtt, mint előtte. A ház másik oldalához ment, ahol a szerszámok voltak.
   Kaszakővel megélesítette a kaszát, hogy előkészítse a holnapi munkára, a kaszát a háta mögött, a vágó élével lefelé fordítva tartotta.
   Örök félelmet éreztem minden éles eszköz miatt. Hideg remegés futott át a testemen, amikor láttam az óriási kezeket, a széles, éles kaszát, olyan volt mintha gyilkos cselekvés céljából lenne megélesítve.
   Ültem megdöbbenve, és Lína karjával átölelte vállamat. Ő egészen nyugodt volt, mintha biztos lenne abban, hogy nincs veszélyben.
   Kihúztam magam.
   „Bolond vagy? – mondtam. Alig tudtam, hogy mit mondtam. Bolond vagy? – ismételtem. Azt képzeled, hogy nekem tetszik egy olyan némber, mint te? Ilyen buta vagy? Csodálkozom, hogy olyan jó alak, mint Tómas érdeklődik utánad. Azon kívül, hűtlen vagy hozzá. Nem szégyelled magad Lína? Tómas könnyen szerezhetne náladnál jobb nőket, de ő csak rád gondol, és nem szeret rajtad kívül senki mást.”
   Lína megdöbbenve állt és bambán nézte a padlót, mintha az elhangzottak nem reá vonatkoznának. Sejtettem, szörnyű dolgok következnek. Lassan beszéltem, mintha nem tudnám, hogy szavaim pozitív, vagy negatív hatásúak lesznek-e.
   – Ha most haladéktalanul nem mész oda hozzá, meg fogja ölni magát a kaszával. Erről teljesen meg vagyok győződve.
Lína felugrott, az ajtó felé ment, és reám nézett.
    Amikor kisfiú voltam, birkagyűjtésen vettem részt a hegyekben. Lovam, egy repülni képtelen kismadárra lépett, amelyik elrejtőzve feküdt a fűben. Felvettem, úgy nézett rám, mintha az életét kérné. Néztem a halálfélelemmel teli szemét.
   Lína futott a folyosón, és láttam átfutni a járdán a raktárhoz.
Nem volt rá időm, hogy mindezt végig gondoljam, de a fizikai undor megedzette az agyamat, és hirtelen valamilyen tenni akarás kapott el. Sürgősen cselekednem kell valamit, hogy elkerüljek egy botrányt, és balszerencsét. Ültem tétlenül, hirtelen a lelkem megtelt rémülettel és utálattal. Úgy néz ki, döntöttem ennek a buta lánynak a sorsáról. Volt-e ahhoz jogom, hogy erőszakosan ellökjem, aki új, kutató úton bolyongott? Miért nem teheti meg, hogy szabad legyen, és a saját dolgairól döntsön? A felelősség súlya megbénított és nyomasztott, olyan volt, mintha bűntettet követtem volna el.
   Viszont akkor, azt gondoltam Líná-ról, hogy magányos és önálló, repdeső, olyan, mint egy vad madárka. Tómas-sal lehetségesen felnő és megérik, habár valószínűleg kevés játékban és élvezetben lesz része. Ha otthontalan lesz, olyan lesz, mint a hervadt fű a szélben. Valamilyen belső sugallat azt mondta, lehet, hogy ez az esemény erős hatással változtatja meg mindkettőjük viszonyát. A fiú mindig arra emlékezik; majdnem elveszítette a lányt, végül mégis együtt maradtak. A lány tudatára ébred annak, a határán volt, hogy elveszíti a fiút, amit megpróbál szerelemmel és gondoskodással kiegyenlíteni. Lehet, hogy a fiú úgy fog vélekedni egész élete során, hogy a lány szörnyű butaságot tett, amiért ily’ drasztikusan cselekedett, jó és hűséges férjet érdemel. Lehet, hogy mindketten jobb helyzetbe kerülnek, mint előtte.
 
    A nap hátralévő részében nem láttam viszont őket. Késő este kicsit sétáltam, és akkor elhaladtam mellettük ott, ahol ültek a szénarakás mögött, csak egy pillanatra néztem feléjük. A fiú, a falnak támasztotta a hátát és a messzeségbe nézett. A lány, hozzásimult és mindkét kezével fogta a fiú ruháját. A fiú átölelte a lányt, ez olyan volt, mint amikor egy szénakévét átölel.
   Amikor a fiú meglátott engem, számára ez olyan volt, mintha egy új élet haladna keresztül rajta. Nem mozdult, de a szemei kigyúltak a gyűlölet, és a győzelem öröme miatt. Olyan volt, mintha azt akarta volna mondani, hogy én, az ördögi csavargó, ne vegyem el a lányt tőle, és levág engem a kaszával, ha ezt megpróbálnám.
   A lány nem mozdult és lehet, hogy észre sem vett. Úgy tűnt, mintha félálomban lenne a férfi mellén, mintegy kimerült gyermek. Tumbi utánam nézett, tekinttében benne volt, nem akar fölösleges fáradtságot tenni, hogy leköpjön engem.
    Mindez késő nyáron történt, már szürkült. Bementem a szobába és az ablak elé ültem. Szélcsend és álmos nehézség ereszkedett a mező fölé, de a folyó sírt, partja békés és nehézkes volt. Lassan besötétedett. A sötétség átölelte a földet oly kikerülhetetlenül, mint amilyen az emberi sors.